Merj kilépni!

2019.05.13

Többnyire arról írok, hogy miként maradhatunk meg egy kapcsolatban. Nagyon fontosnak találom, hogy segítséget kapjon mindenki, aki a hűséget választja. Ez azonban csak a komolyan elköteleződött kapcsolatokra nézve igaz.

De ha csak együtt élésről, együtt járásról van szó, és nincs se közös gyerek, se esküvő, vagy annak szándéka, akkor nem azon kell fáradozni, hogy mindenképp együtt maradjunk.

Nem kell párterápiára menni a kedvesünkkel, ha még nem is köteleződtünk el. Akkor nem biztos, hogy ezt a kapcsolatot meg kell menteni!! Sőt!

Ilyenkor magunkat kell megmenteni! Megmenteni attól, hogy bele menjünk egy hosszú távú elköteleződésbe olyan emberrel, akivel nem illünk egymáshoz.

Ha tehát még nem beszélhetünk elköteleződésről, mert nem döntöttek úgy, hogy együtt akarják leélni az életüket, nem köt össze egy vagy több élet (gyermek), akkor inkább arra érdemes figyelni, mik azok az intő jelek, amelyek azt mutatják: lépni kell! ( és javaslom mindenkinek, szánja rá a kellő időt, hogy tisztán lásson a párját illetően, mielőtt az elköteleződés mellett döntene!)

Ha nagyon mélyen magába néz, mindenki érzi, hogy mi az a kapcsolat, amit inkább meg kéne szakítani. Mert a másik nem hajlandó tenni a kapcsolatért, mert nagyon különbözik a két értékrend, mert nagyon különböző személyiségek, és nincs jó hatással egymásra a pár, vagy mert a másik kóros lelki állapotú, vagy valamilyen személyiségzavarral küzd (bántalmazó társ, kötődési zavar, nárcizmus, súlyos depresszió, szenvedélybetegség, pszichózis stb.)

Ezt olvasva talán felmerülhet a kérdés: ugyan miért kell mindezt leírni? Hát nem egyértelmű?

Nos, a kép sajnos nagyon árnyalt. Mások kapcsolatát nézve egyértelműbb ezeket a jeleket felismerni, míg a sajátunkban már sokkal nehezebb. De vajon mi ennek az oka?

Az egyik a szándékolt vakság. Annyira szeretnénk valami mást, pl. párt találni, vagy családot alapítani, vagy otthonról elmenekülni, hogy

  • elhitetjük magunkkal, hogy ezek nem létező problémák
  • ha el is ismerjük a létezésüket, azt akarjuk hinni, hogy majd mi megváltoztatjuk, vagy a kedvünkért megváltozik
  • vagy, ha felismertük, hogy mi a gond, elhitetjük magunkkal, hogy mással se lenne jobb. "minden férfi ilyen" vagy "a nők már csak ilyenek"

Más esetben felismerjük, hogy mekkora a baj, tudjuk is, hogy nem lesz jobb, és lehetne jobb mással, de mégsem lépünk. Miért?

  • Mert félünk a változástól. Ezt a helyzetet legalább ismerjük, tudjuk mi vár ránk. De mi lenne e nélkül?!
  • Mert félünk a fájdalomtól, hiszen bármennyire is rosszul választottuk meg a párunkat, fájdalmas lesz a szakítás.
  • Lehet, hogy anyagi, egzisztenciális okokból nem lépünk, mert félünk, hogy miként fogunk pl. magunk albérletet találni/fizetni.
  • Mert félünk, mit fog a környezetünk reagálni rá.
  • Mert félünk a magánytól.

Folytathatnánk még a sort. Félelmeinkkel azonban szembe kell néznünk!

Meg kell vizsgálnunk kíméletlenül őszintén magunkban: ha semmi nem változik, milyen jövőkép vár ránk? Hogyan nézünk majd ki, mint család, ha a párunk pontosan ilyen marad? Akarjuk ezt? És ha a szívünk mélyén érezzük: ez nagyon nem az, amit akarunk, amit mi elképzeltünk magunknak, akkor merjünk lépni!

Merjünk szakítani és megkeresni azt, akiért majd érdemes lesz áldozatokat hozni!