Így neveld a sárkányodat
"Semmibe vesz, teljesen lesöpri az én álláspontomat" "Hiába mondom neki százszor, nem hajlandó a füle botját se mozdítani" "A társam hihetetlen, mit meg nem enged magának velem szemben!"
A helyzet az, hogy nagyon neki tudunk keseredni, ha azt tapasztaljuk a társunktól, hogy olyan dolgokat enged meg magának, ami messze túl van egy bizonyos határon.
Jól esik ilyenkor elmondani, hogy mennyire reménytelen helyzetben vagyunk, és alapvető vágyunk, hogy valaki mentsen már meg,- vagy legalább sajnáljon....
Ki engedi meg?
De vajon ő engedi meg ezt magának, vagy mi? Mi a következménye, ha számunkra elfogadhatatlan módon viselkedik?
Gyakran áll elő az a faramuci helyzet, hogy mi saját magunk nagyban hozzájárulunk, hogy a társunk folytathassa azt a viselkedés formát, amit mi "elfogadhatatlannak" tartunk, de mégis elfogadunk.
Elfogadjuk, mert nincs következménye, vagy ha van is valami, az sosem olyan komoly, ami helyzetbe hozhatná a társunkat.
"Nem szóltam hozzá három hétig, aztán a végén már én léptem, kezdeményeztem, hogy béküljünk, mert annyira szenvedett, és engem is zavart már a helyzet"
Tényleg?!
Tényleg nekünk kell ilyenkor lépni? Vagy meg kell adni a társunknak a lehetőséget, hogy ő vegye észre, hová vezet ez a viselkedés, és lépjen, változtasson?
Nem azzal teszünk egy kapcsolatért, ha hagyjuk, hogy a másik elsárkányosodjon! Mert bizony nincsen sárkány áldozat nélkül!
Ha nekem példának okáért az az elvem, hogy engem márpedig senki ember fia semmilyen okból ne üssön meg, akkor nem maradok benne egy bántalmazó kapcsolatban! Az első pofon után jelzem, hogy ez volt egyben az utolsó is, ha még egyszer sor kerül rá, az a kapcsolat végét jelenti.
Lehet a társunkat hibáztatni, hogy milyen ember. Igazunk is lehet! Egy társát szerető ember nem viselkedik így!
De onnantól kezdve, hogy nem egyértelműsítjük, hogy számunkra ez elfogadhatatlan, ha megengedjük, hogy sor kerüljön rá mégis, újra és újra, az azt jelenti a társunk felé, hogy megteheti, mert nincs következménye. Szipogunk, morgunk két napig, aztán egy virággal/csokival el van intézve az egész, akkor miből vonhatná le a társunk, hogy ez nem járható út?
A játszmához két résztvevő kell!
Ha a másikon nem áll módunkban változtatni, változtassunk magunkon! Nagyon gyakran a "sárkányoknak" olyan párja van, aki önértékelési gondokkal küzd, túlságosan is alázatos, és azt gondolja, minden rajta múlik.
Rajta is múlik, de nem úgy, ahogyan gondolja: nem még szebben kell kérnie, nem még alázatosabban kell viselkednie, hanem meg kell találnia önmagát, meg kell húznia a határait, és meg kell tanulnia kiállni önmagáért! Megszeretni, elfogadni magunkat, és kiállni magunkért-, na ez a nagy feladat!