Felelősségvállalás

Megtörténnek velem a dolgok, vagy én alakítom így? Ha én alakítom, vajon van-e felelősségem arra vonatkozóan, hogy ez milyen reakciót vált ki a környezetemből?

Sokszor érdekes paradigma jelenik meg, egyfelől szeretnénk megfelelni a környezetünknek, másfelől úgy gondoljuk, ha a másiknak problémája van velünk, az az ő problémája, nem vagyunk partnerek a megoldásban, és nem vagyunk kíváncsiak a másik érzelmi reakcióira.

Érdemes megvizsgálni, hogy mi az a terület, ahol jelentősége van a környezetünk reakcióinak, és mi az a terület, ahol nem dolgunk ezzel foglalkozni.

Mindaddig, amíg a velünk, körülöttünk történő dolgokért a felelősséget magunk kívülre helyezzük, addig nincs reális esélye, hogy másként alakuljanak a dolgok. Ha a páromnak van velem gondja, de ezért a problémáért, a létéért őt teszem kizárólagosan felelőssé, azzal nem csak a probléma megoldhatóságát lehetetlenítem el, hanem a saját fejlődésemről is lemondok.

Gyakori jelenség, hogy azok, akik a tetteik következményeiért nem vállalják a felelősséget, szeretnek mégis irányítani. "Az van, amit én mondok" - így élnek kapcsolataikban, vagy legalábbis erre törekszenek.

Mi ennek a kettősségnek az oka?

Voltaképpen a probléma gyökere abból ered, hogy felelősséget vállalni a tetteimért, belátni, ha hibáztam, és alkalmasint bocsánatot kérni érte nem könnyű, ha úgy érezzük, ezzel a magunkról alkotott kép sokat sérül. A fáradságos munkával felépített önértékelésünket romba döntené, ha el kellene ismerni, hogy hibáztunk. Persze, ha nagyon ingatag az önértékelésem, akkor az nem takar valódi önbizalmat! Ha van önbizalmam, helyes az önértékelésem, akkor felmerem vállalni azokat a helyzeteket is, amik kényelmetlenek.

És ezzel el is érkeztünk a másik oldalához a kérdésnek. Ha nincs reális önismeretem, önbizalmam, nem tudom magamat a hibáimmal együtt is elfogadni, szeretni, és nem akarom vállalni a felelősséget a tetteimért, akkor egyértelmű, hogy más utat kell keresnie bennem ennek az erőnek.

Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ha erről nem veszek tudomást, ha nem élem meg tudatosan a döntéseimet, az életemet, akkor lemondok a magam uralásáról, irányításáról.

De ha magamat, az életemet nem tudom irányítani, valakit csak irányítanom kell...Igen. A páromat igyekszem majd.

Mit tehetünk?

Érdemes tudatosítani magunkban első lépésként, hogy gondjaink vannak a felelősségvállalással, a helyes önértékeléssel és az önbizalmunkra is ráérne némi erősítés. Ha egy jó szakembert keresünk fel, eredményesen lehet dolgozni ezen a területen!

Addig is figyeljük meg: minden percben, amikor teszünk valamit, akkor valami mást nem teszünk. Mindig választás előtt állunk, akár tudatában vagyunk ezeknek a döntéseinknek, akár nem. Ha most bekapcsolom a TV-t, és leülök nézni, akkor nem fogok a párommal elmélyülten beszélgetni, nem fogom a kutyát levinni, megsétáltatni, és nem fogok még egy sor dolgot megtenni ebben a pillanatban, mert most a tv nézés mellett döntöttem. Tudatosítsuk a döntéseinket. Mindig vegyük számba, milyen lehetőségek állnak előttünk, és fogalmazzuk meg azokat! Ne azt mondjuk magunkban: Nincs más választásom, bemegyek dolgozni, bár semmi kedvem hozzá. Ehelyett fogalmazzunk így: választhatom, hogy ma bemegyek dolgozni, bár nincs semmi kedvem, de megmarad az állásom, pénzt kapok érte, amit arra költhetem, amire szeretném és választhatom azt, hogy nem megyek be dolgozni, és felmondok, de ezt nem szeretném, mert...